Elfolyt hatvan év!?
Megdöbbenve értesültem minap az újságokból, hogy veszélybe került a
Rajkó Zenekar léte! Egy ilyen lehetőség idáig még föl sem merült bennem, mert
mióta az eszemet tudom, mindig is létezett! Úgy hozzátartozott a művészeti
életünkhöz, mint a Fővárosi Operaház, gyönyörű, monumentális épülete, melynek
az örökkévalóságát az építészeten túl, a színpadán elhangzott remekművek
hallhatatlan előadásai is garantálják. Csak úgy, mint a „Rajkó” hat évtizedes
folyamatos sikerének a köveiből épített piramis stabilitását, melynek szerintem
még korántsem értek a csúcsára, mert sokkal több van még előttük, mint a hátuk
mögött! De ez a rendíthetetlen építmény, most meginogni látszik, és úgy tűnik,
homokba süllyed minden, és úgy folyik el az elmúlt hatvan év, mint Salvador
Dali „Soft Watch” című festményén az óra! Ezt pedig nagyon nem szeretném,-
valószínű sok honfitársammal együtt,- mert a Rajkó megszűnésével, olyan űr
támadna a zenei életünkben, ami teljességgel pótolhatatlan!
Persze ez lehet, csak az én privát véleményem, mert valahol minden
szubjektív, és a legfeketébb füst is tűnhet arany ködnek, ha a szívünkkel
látunk! Főleg hátrafelé tekintve, mikor még a fájdalmas emlékeket is megédesíti
az idő. Ez velem is így lehet, én sem
tudom kivonni magam a múlt vonzása alól, mert ma már minden szép, ami ötven éve
történt,- akkor is, ha nem igaz,- mert a gyerekkori emlékeink nagy része
nem egyéb, mint a szüleink által
elmesélt történetek alapján kreált „múltunk”utáni vágy. De az, amit most el
akarok mondani, nem egy ábránd, hanem valóság, olyannyira, hogy még letagadni
sem tudnám, mert alapjában változtatta meg az életemet!
1963-ban történt, mikor egy téli hajnalon csengő keltette családunkat!
Riadtan ugrottunk ki az ágyból, mert abban az időben egy ilyen kényszerű
ébresztés semmi jót nem ígért, ezért félelemmel telve óvakodtunk ki a konyhába,
ami kicsinyke házmester- lakásunk nappalija és előszobája is volt egyben. Egy
rendőr állt a küszöbön! Azt hiszem egy pillanatra mindannyiunkban megállt az
ütő, de azonnal el is múlt a félelem, mikor édesapám meleg szeretettel ölelte
meg a jövevényt, édes bátyját, az én kedvenc nagybátyámat. Mikor lefoszlott
rólunk az átok,- a hatvanas évek permanens félelme- az érzelmeink molekulái
sorba rendeződtek, és végre felszabadultan tudtunk örülni, csak akkor vettük
észre, a nagybátyám boltozatos vállai mögött megbújó apró emberkét, egy
körülbelül velem egykorú nagyon barna kis cigánygyereket. Szinte elveszett a
nem rá szabott kabátban, és csak az elálló fülei tartották vissza a több
számmal nagyobb sapkát, hogy a szemére ne csússzon. Tisztán látszott, hogy
szedett-vedett ruhatára nem a sajátja, és csak egyetlen tárgy passzol a termetéhez,
az a játékszernek tűnő hegedűtok, ami bánatosan kandikált ki az óriási kabát, derekáig
csúszott hónalja alól.
Teljesen át voltak fagyva, mert azon melegében, pontosabban hidegében
érkeztek Szabolcs megye egyik kisfalujából, Kölcséről, ami azért nem volt
teljesen ismeretlen, mert a nagyon finom almájával elég jó nevet vívott ki
magának a gyümölcskedvelők között és még exportra is szállítottak. Ennek a
falunak volt a körzeti rendőre kedvenc nagybátyám, drága édesapám testvére. Ha
ők ketten egymás mellett álltak, még én se tudtam őket megkülönböztetni
egymástól, mert olyan egyformák voltak, mint két tojás, pedig nem voltak ikrek!
Ezért is szerettem őt, mert ha velünk volt, úgy éreztem, két apukám van!
Egész éjjel úton voltak, mert a napjainkban már nevetségesnek tűnő pár
száz kilométer, a hatvanas évek elején még komoly távolságnak számított, és a
legyőzéséhez majdnem két napra volt szükség!
Anyukám felpiszkálta a sparhelt tüzét, köré telepedtünk, és kíváncsian
vártuk Feri
bátyám beszámolóját jövetele céljáról.
Az utazás viszontagságaival kezdte, amit nem
ismertetek, mert legalább annyira
unalmas volt, mint amennyire végtelenbe nyúló.
Minket nem is érdekelt az egész, mert
mindannyian szenvedtünk a városi közlekedés borzalmaitól, a mindennapjaink
része volt és annyira hozzátartozott az életünkhöz, hogy már észre sem vettük.
Tekintetünk, inkább az ismeretlen vendégre tapadt, a nagykabátjából
kibújva, még kisebbnek tűnő roma gyerekre, aki egy sarokba szorított hiúz riadt
pillantásával kapkodta szemeit egyikünkről a másikunkra. Meg tudtam érteni
szegényt! A rendőrruha látványa ránk is majdnem a frászt hozta, ezért a fekete
szemeiben ülő szinte állati félelem teljesen természetesnek hatott, mert
körünkben úgy érezhette magát, mint bárány az oroszlán barlangjában! Főleg
mikor észrevette, hogy a rettegett „közeg” faluja „hajjakendje” egyszerre két
példányban van jelen!
Ez abban az időben nem is lehetett másként, mert egy szabolcsi romának,
egy rendőrrel való találkozása szinte mindig kizárólag „szakmai” volt, és a
köztük levő kapocs sohasem volt egyéb, mint a bilincs, ami összekötötte őket,
meg a hosszú tortúra aminek a vége mindig így hangzott,” vádlott álljon föl!”és
a bíró közölte a „mázsálás” végeredményét!
Pedig akkor a helyzet teljesen
más volt, mert a kissrác, - aki pár évvel idősebb volt nálam, csak sokkal
alacsonyabb,- meghívást kapott a Rajkó zenekarba, ami már akkor is olyan híres
volt, mint napjainkban. Szó szót követett, és édesapám elbüszkélkedett velem,
hogy én is hegedülök, és kérésére már mehettem is a hangszeremért, bemutatni
tudásomat, amit két év keserves munkájával szereztem meg. Kihúztam a
konyhakredenc fiókját, odatámasztottam a kottát és mindent beleadva
eljátszottam azokat a műveket, melyeket a legjobban tudtam. Elégedetten ültem
vissza a helyemre, és kíváncsian vártam kis rögtönzött hangversenyem
kihívójának a válaszát.
Abban a pillanatban, mikor nagybátyám pártfogoltja nevetségesen kicsi
hegedűjét a kezébe vette, szemeiből egy csapásra eltűnt a félelem, parázs
izzott benne, és mikor elkezdett játszani, a zsenialitás szikrái pattogtak
belőle, lángra gyújtva zenére szomjas
lelkünket, egy olyan magas szintre
emelve benne a „zajt” ami már szinte fáj, és
annyira belénk ívódik, átjár
bennünket, hogy hosszú idő kell a kiheveréséhez!
Megdöbbenve hallgattuk a gigászok
küzdelmét! A kis cigánygyerek harcát a hangok ármádiájával, amiben egyedül Ő,
és csak is Ő lehetett a győztes! Szinte félelmetes volt, és akkor nyolc évesen
abban a pillanatban értettem meg, mit jelent az: mikor „sír a hegedű”!
klasszikusokat játszott: akkora átéléssel, és olyan fantasztikus
tudással, hogy azonnal tudtam, én, ha száz évig tanulok is, soha még a nyomába
sem érhetek! Édesapám szemébe néztem, melyben a műélvezet ellágyulásán
keresztül is megláttam a bánatot, az én zenei karrieremnek a végét, amit abban
a pillanatban ő is ugyanúgy eltemetett, mint én, amikor szembesültünk az igazi
tehetséggel, ami talán száz évig is érlelődik egy családban, generációkon át
szunnyad, mielőtt elemi erővel tör a felszínre, megmutatva mire is képes a
természet! Ilyenkor születnek Leonardók
és Paganinik!
Mi egy ilyen „csoda” születésénél bábáskodtunk, de alapjában véve minden
Feri bátyám érdeme volt, mikor fölkarolta azt a kis roma gyereket,
fölöltöztette, felhozta Pestre, és a lehetőségéhez képest segítette, nehogy
elkallódjon ez a csiszolatlan gyémánt, hadd kerüljön méltó helyére, a megfelelő
foglaltba, hagy ragyogjon érdeme szerint, és ne disznók elé dobott gyöngyként
végezze, mint sok sorstársa, megannyi elvetélt tehetség!
Most pedig az ő kezéből akarják kivenni a hegedűt! Pontosabban a
követőiéből, és mindazokéból, akik hatvan éve szolgálják a Rajkóban a zenét, a
legnagyobb alázattal, fantasztikus tehetséggel, és hihetetlen szorgalommal!
Nem tudom milyen erők munkálkodnak a háttérben, kik akarnak a
„szárazfákból” máglyát gyújtani, vagy olyan helyzetet teremteni, hogy ezek a
zseniális gyerekek önként dobják a tűzre szeretett hangszerüket, életük
értelmét!
A következő gondolatom, viszont nagyon jól tudom, sok embernek nem fog
tetszeni, de hát mit csináljak, én mindig őszinte voltam, különben is tudatlan
vagyok, nem végeztem államigazgatási egyetemet, nem tanultam meg elrejteni a
gondolataimat, és
nem tudom a hazugság durva vásznát,
az igazság áttetsző fátyolává változtatni! Mert
bizony ez a szituáció,- őszintén
megmondva,- engem, nagyon a harmincas évek Hitleri
Németország zsidókönyveinek az
égetésére emlékeztet!
Teljesen tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon napjainkban, nem
nagyon szeretik a cigányságot, sokan mindent megtennének a fölemelkedésük
megakadályozására! A Rajkókat is szégyellik, és egyenesen megalázónak tartják,
hogy barna bőrű tarkaruhás „operett cigányok” képviselik Magyarországot a
nagyvilágban! Tudom, ez sokaknak fáj! Meg ott az irigység! Ez megint egy
hatalmas erő, ami egyáltalán nem elhanyagolható, mert iszonyú károkat tud
okozni, ha elemi erővel tör a felszínre! Mert bizony, minden okuk megvan az
ellenlábasoknak az irigységre, mert a Rajkó zenekar világhírű, mindaddig, amíg
az „igazi” zenészeket a kutya sem ismeri. Lehet hogy ez igazságtalansága a
sorsnak, de hát „Se la Vi ”
ilyen az élet.
Sokan talán azt szeretnék, hogy a Rajkók,- ha már vannak-, álljanak meg
valami népzenei szinten, mint Laci bácsi, aki a Pesttől ötven kilométerre,
időben pedig száz évre, a fatornyos falujának a végén, hamisan pecekteti
dróttal húrozott citeráját, és nagyokat kurjongatva mellé, az egészet valami
„népi csújogtatónak” tűntetve fel, amit a „szakértők” el is hisznek neki!
Lehet, hogy Laci bácsi csörömpölése és artikulátlan üvöltözése roppant népies,
de attól még iszonyatos, és kinyílik tőle (népiesen) a bugylibicska az ember
zsebében!
A Rajkó: az, valami egészen más! Vagy itt egy másik példa: a hetvenes
években Magyarországon volt nekünk egy naiv festőnk, úgy hívták Dudás Juli. Aki
csak attól volt naiv, hogy nem tudott festeni és semmi köze sem volt a
képzőművészethez! Az ilyen „naiv művészet” az én szememben olyan, mintha a
Rajkó zenekar csak a Boci-Boci tarkát tudná lejátszani némi segítséggel, és
teljesen hamisan! Ha így lenne, akkor a „szakértők” is elégedettek lehetnének,
lekezelően megsimogathatnák a rajkók fekete buksi fejét, és nyugodt lelkiismerettel
betehetnék őket a múzeumba, a „Laci bácsik” mellé, a többi fosszilía közé, ahol
már nem sok vizet zavarhatnak. Akkor lenne rend a „hivatalosok” lelkivilágában,
mert minden a helyére került.
De ezt a szívességet a Rajkók nem teszik meg nekik, nem „népieskednek”,
mert ezt a
cipőt már régen kinőtték, járják a
maguk útját, követve Szigeti Pál és Farkas Gyula, a
zenekar alapítóinak az irányelvét,
épp úgy, mint Gerendási István, a Rajkó zenekar mai igazgatója.
Itt most meg is állnék egy szóra, mert ugye az írásom „szigorúan
szubjektív” ami azt jelenti, hogy a személyes élményeim és benyomásaim alapján
akarom tálalni a történetet. Ezért vissza kell mennem a múltba, oda ahol az
első kapcsolatom volt ezzel a csodálatos intézménnyel mikor is a nagybátyám
által protezsált apróka roma gyerek, a Rajkó leendő tagja, egyszerűen „lehegedült”
a zene színpadáról, a saját konyhánkban, 1963 egy téli reggelén.
Mint már említettem, azon a csípős hajnalon ért véget zenei karrierem,
mert soha többé nem vettem kezembe a hegedűt!
Érthető okokból édesapám sem erőltette, de megmondom őszintén, én egy
percig sem bántam, mert nem is igen éreztem különösebb elhivatottságot a zene
iránt. Különben is, a kezeim már nyolc évesen akkorák voltak, hogy körbeérték a
bambisüveget, és inkább az ötkilós kalapács nyele illett bele nem a hegedű
érzékeny nyaka! Úgyhogy, hangszerem a szekrény aljára került, a kották a
padlásra a kiolvasott újságok közé, várva az úttörő társaimat, a mókus őrs
tagjait, hogyha újra kitör rajtunk a papírgyűjtési láz, mi legyünk a győztesek,
akik a legtöbb szemetet összeszedték.
Egy iskolai versenyen találtam rá későbbi nagy szerelmemre, az
atlétikára, és pár év
múlva a BEAC nagyon poros, de
végtelenül romantikus „gödrében” ismertem meg
Gerendási Istvánt „Joe-t” a Rajkó
zenekar mai igazgatóját. Akkor kezdődött, azóta is tartó, több mint negyven
éves barátságunk. …
…Pont ezen morfondíroztam, mikor úgy
gondoltam, hogy a továbblépés érdekében fölhívom Pistát, megtudni az új
fejleményeket, mire jutottak a tárgyalások, hova kanyarodik a Rajkó zenekar
sorsa?
Aztán megdöbbenve tettem le a kagylót, mert egyszerűen nem tudtam szóhoz
jutni! Gombóc ült torkomon, szemeimben könnyek gyülekeztek, elhomályosították
látásomat, mert bekövetkezett a szinte elképzelhetetlen: a Rajkó zenekar, mint
olyan, nem létezik többé!...
…Ötvenkilenc év csak dicsőséget
hozott, ez volt a sok vér, veríték, és könny ára, megérdemelten, mert a Rajkó a
világ színpadán unikum, és az én szememben a legigazibb hungarikum! De
természetesen elfogult vagyok, mert különben is minden gondolatom „szigorúan
szubjektív”, ez következik a múltamból, soha nem feledve 63
egy téli hajnalát, mikor szembesültem
egy igazi zenei tálentummal…
…„I Have a Dream”! Van egy álmom!
Jutnak eszembe Martin Luther King világot megrengető történelmi szavai! Mert
bizony mindannyiunknak van egy álma!
…Az egyik legszebb dolog a világon,
pedig a zene! Nincs még egy olyan művészet, amelyik másodperceken belül megragadja
az embert, mert a hangok egyenesen a lelkébe hatolnak, és kitérni előlük nem
lehet!...
A Rajkó, az egyik ilyen közös álmunk volt! Mert kerítéseket rombolt le,
évszázados előítéleteket törölt el és 1952 óta az egyetlen fórum volt, ahol a
cigányság kibontakoztathatta a képességeit, a zene nyelvén, amit a világon
mindenhol megértenek, és megbecsülnek! Ezáltal, mint „hazánk zenei
nagykövetei”, dicsősséget hoztak nekünk is, amire büszkék is voltunk, egészen
mostanáig!
a Rajkó, ebben a formában, tegnap óta nem létezik! Arról, hogy e miatt
harminc ember került az utcára már nem is szólok, mert valószínű ez így van
jól, mert természetesen erről felsőbb szinten döntöttek melynek a „mélységét”,
én, az egyszerű eszemmel föl sem foghatom! Mert a Rajkó léte vagy nem léte,
természetesen politikai döntés, - mert napjainkban minden az - és mint ahogy
már említettem, tisztességes ember vagyok, ezért meg sem érthetem, mert
Churchill szavait idézve: „ahol véget ér a tisztesség, ott kezdődik a politika”!
De remélem, tévedek, a Rajkók sorsa jó kezekbe került, nem kell
aggódnunk értük, és az „átcsoportosításuk” nem a vég kezdete, hanem valami más,
és az elkövetkezendő évtizedek épp oly eredményesek lesznek, mint az elmúltak,
barátom, Gerendási István lelkiismeretes kezében és az elmúlt hatvan év, nem
folyik el, mint Salvador Dali festményén az óra!
Maradok
tisztelettel: „szigorúan szubjektív”
Kis András
